79.fejezet ~ Ismerkedés

Halihó. Elnézést a késésért, de.. De nincs mentségem. Mindegy. Jó olvasást! 

A szemei, a vékony szája és orra. Nagyon hasonlítanak hiszen testvérek. Fel kell hívnom! Idegesen doboltam a lábammal végül rávettem magam. 

-Szia Tori. - köszönt a telefonba. 

-Mandy annyira sajnálom! Az lett volna a helyes ha megvigasztallak és kitalálunk valamit és nem az, hogy egyedül hagylak! Mostanában annyi minden történt velem, hogy összezavarodtam. - mondtam már-már sírva. 

-Shh. - szakított félbe. - Tori nem haragszom. Los Angeles-ből amúgy se tudtál volna segíteni. Sajnálom, hogy nem beszéltünk, de már intézkedem és nemsokára megyek haza. - mondta, hangja örömében remegett. Én csak magamon kívül sikítottam egyet. - Látom örülsz. - nevetett mire én bólintottam mintha csak látná. Annyi minden történt már velem, hogy azt se tudom sírjak vagy nevessek. Mandyvel ugyan véget ért a legjobb barátságunk ami egyikünknek se olt könnyű, de nem felejtettük el egymást. - Menj hívd fel Lexit. Mondd neki, hogy amint tud menjen haza és egy csajos délután mellett mindent megbeszélünk. - ígérte. 

-Mandy. - szóltam neki mire elhallgatott. Megfordult a fejembe, hogy elmondom neki mi a helyzet, de meggondoltam magam. - Köszönöm. - motyogtam hálásan. Először nem is értettem mit köszönök meg neki, de rájöttem, hogy mindenért hálás lehetek. 

-Semmiség. - szipogott a vonal másik végéről. Hosszas búcsúzás után bontottam a vonalat. Kezeim az ölembe ejtettem és úgy bámultam ki a fejemből. Lexivel is beszélnem kell. A srácok 1 hét múlva jönnek haza, addig jó lenne csajosan lelkizni egyet. Feloldottam a zárat és a névjegyzékbe megkerestem. 2 csengés után fel is vette. 

-Igen? Alexa Broke telefonja. - hallottam egy fiú hangját mire nevetve megforgattam a szemem. Sejtettem, hogy bepalizik csak nem akarom, hogy megint átbasszák. 

-Szia. Lexivel szeretnék beszélni. - mosolyogtam egy galambra. Ő volt a legközelebb ezért rá vigyorogtam mint egy idióta. 

-Adom. - mondta a fiú majd lépteket hallottam. 

-Szia Tori. - köszönt Lexi. 

-Bepasiztál? - vontam fel az egyik szemöldököm. 

-Ő a bátyám volt te IQ harcos. - röhögött a telefonba. 

-Ja az más. - fejeztem be a vigyorgást. Ez mekkora égés. Nem is én lennék. 

-Amúgy nincs fiúm, már a múltkori miatt se. Nem Kanadába fogok felszedni magamnak egy faszit. Majd Los Angeles-ben a parton.. - most jött rá a szó fosás. 

-Lexi, Lexi értem. - állítottam le. 

-De még..

-Értettem! - szóltam rá. - Bocsi, de nem telón akarok lelkizni. Fontos dolgot kell megbeszélnünk. - próbáltam a lényegre térni. 

-Mégis mi lehet fontosabb a pa..

-Lexi!! - kiabáltam a telefonba. Nem igaz, hogy ilyen értetlen. 

-Mi van?? - kiabált vissza. 

-Gyere haza! - mondtam halkan és sóhajtottam egyet. Már kezdett hiányozni még akkor is ha néha nem jövünk ki. Végül is a film alatt barátok lettünk.
-Mikor? - váltott át kedves hangnembe.
-Minél hamarabb. - vágtam rá.
-Valami baj van? Tori előttem ne titkolózz!! - szólt rám.
-Mandy is jön haza. Talán már holnap este itt lesz. Addigra te is hazajöhetnél. Másnap tartanánk egy csajos napot mert mindent meg kell beszélnünk. - hadartam neki. Kicsit ideges lettem amikor leesett, hogy a srácok is nemsokára itthon lesznek. Még mindig nem találtam ki mit mondok Louis-nak.
-Oké. Látom semmi sincs rendbe. Megyek nézek egy gépet. - darálta ő is.
-Rendben. Szia. - köszöntem el.
-Szia. - mondta és letette. Egy sóhaj kíséretében elfeküdtem a fűbe és az égre néztem. Mindig is imádtam bámulni a felhőket. Valahogy úgy érzem ez megnyugtat. Olyan zavaros az egész. Nem igazodom ki a saját érzéseimen. Nem tudom mit akarok. Fogalmam sincs, hogy fogom megoldani ezt az egészet. Néha reménytelennek tűnik és gyengének érzem magam. Félek, hogy Louis elhagy. Félek, hogy rosszul fogadja az egészet. Gondoltam felhívom, de nem akartam zavarni. Tovább néztem a fehér felhőket, amikor lehuppant mellém valaki.
-Haragszol rám? - kérdezte Sam. Kicsit megijedtem, hogy csak úgy itt termett. Mit tudnék neki mondani? Nem haragszom csak nem szeretem. Olyan mintha anya helyébe akarna lépni.
-Te követsz engem? - kérdeztem vissza, de nem néztem rá. Hiába próbáltam vele kedves lenni, nem ment.
-Nem dehogy. Erről szó... sincs én csak... - dadogott zavartan.
-Csak apa küldött. - sóhajtottam.
-Igen. - motyogta. Úgy tudtam. A végén még kiderül, hogy GPS van bennem. - Figyelj Tori. Csak egy kicsit képzeld magad apád helyébe. Nem könnyű neki. - magyarázta.
-Mert nekem igen? - ültem fel mérgesen. - 19 éves vagyok és gyereket várok. A szerelmem a világ másik végén van és még nem tudja mi a helyzet mert félek elmondani. Félek, hogy nem marad mellettem. Félek, hogy elmegy. - itt már folyni kezdtek a könnyeim. - A barátnőim szintén nincsenek itt. Anya meghalt. Apa megütött pedig soha nem tett ilyet. Megjelentél te és néha úgy érzem csak Kevin maradt nekem. Kaphat ennyi pofontot az élettől egy 19 éves?? Lehet ennél rosszabb életem? Szerintem nem. És nem tudok mit csinálni. Tehetetlen vagyok mert nem tudom mi a jó érted? - szinte már kiabáltam vele. Szegény megszólalni se tudott.
-Sajnálom. - motyogta maga elé.
-A sajnálattal nem megyek semmire. - töröltem le a könnyeim.
-Üljünk be a kávézóba. Nem jó itt beszélgetni. - állt fel és leporolta a gatyáját.
-Azt ígértem Kevinnek, hogy itt maradok. - fontam össze a karjaim.
-Dobj neki egy üzit. - mosolygott le rám. Miért ilyen kedves? Nem is ismer. - Na, gyere már. - adta a kezét. Nem értettem. Nem értette a problémám hiába mondtam el neki mindent. Felhúzott a földről én pedig leporoltam a fenekem. Elővettem a telefonom és írtam Kevinnek, hogy a park melletti kávézóba leszek.
-Jó napot. Mit hozhatok? - állt meg előttünk egy fiatal pincér lány.
-4 citromos minyont szeretnénk. - mondta Sam.
-Honnan tudod, hogy szeretem? - kiváncsiskodtam.
-Amikor elmentél benéztem a szobádba. - mosolygott.
-Miért mentél be? - háborodtam fel. Egy lány szobája mégiscsak magán terület. Utálom, ha nem vagyok otthon és más bemegy.
-Nyugi nem nyúltam semmihez. Apádnak rossz kedve volt és nem akart rólad mesélni. Gondoltam körbenézek és a szekrényeden találtam félig megevett minyont. Esküszöm nem nyúltam semmihez. - mondta komolyan.
-Ahhj, de ez akkor is bunkóság. - sóhajtottam.

-Sajnálom. - sütötte le a szemét.
-Jól van. Nem haragszom. - dőltem hátra a székbe és próbáltam nem mosolyogni. Sam olyan kedves. Néha úgy érzem szándékosan ilyen, hogy közel kerüljön hozzám. Nem úgy viselkedik mintha az anyám akarna lenni. Így utólag megbántam amit a fejéhez vágtam. Nem ismerem, de megszerettem. - Mesélj magadról! - könyököltem az asztalra.
-Mit akarsz tudni? - mosolygott.
-Mindent. - vontam vállat. Tényleg érdekelt.
-Oké. - sóhajtott. - A teljes nevem Samantha Dawson. 38 éves  vagyok és Rómában éltem a férjemmel, akitől nincs gyerekem, ráadásul el is váltunk. Szeretek a konyhába lenni. Fodrász vagyok egy belvárosi szalonban. Titkon tudok lovagolni. Más nincs. - zárta le.
-Hasonlítasz anyára. - fürkésztem az arcát. Ezt nem az elmondottak alapján következtettem. Talán kinézetre. Minnél tovább néztem, annál inkább éreztem, hogy szinte egyformák, de soha nem lesz az anyám.
-Tényleg? - kérdezte mire aprót bólintottam. Sam arca kezdett homályosodni és éreztem, ahogy a könnyeim folyni kezdenek az arcomon. Totál üres vagyok. Ilyen helyzetben egy lánynak szüksége van az anyukájára. Nagyon hiányzik. - Elmenjünk hozzá? - kérdezte félve mire bólintottam. Sam a pulthoz ment, átvette és kifizette a sütiket majd elindultunk a temető felé. A séta alatt nem beszéltünk, de ez a csend nem kínos volt. A temető nem volt messze, egy 20 perces séta után oda is értünk. Anya sírja pont olyan szép volt mint a temetésen. A rajta lévő virágok frissek voltak, ezek szerint apa itt járt. Gondolom miattam. Lerogytam a sírja mellé és végig simítottam a felszínét. - Kettesbe hagylak titeket. - motyogta Sam és hallottam, ahogy elmegy.Ujjaimat végig húztam a feliraton: "Amanda Payne 1972-2013. Örökké a szívünkben élsz!" Az életem filnként pörgött le előttem. Bevillantak a képek amikor anyával voltam. Együtt nevettünk vagy sírtunk. Könnyeim a kőre potyogtak. Olyan fiatal volt és elvették tőlem. Szükségem van rá. Senki nem tud jobb tanácsot adni mint ő. Főleg ilyen helyzetben.
-Nagyon hiányzol! Szeretlek! - engedtem utat a könnyeimnek.
-Maradj erős! - hallottam anya hangját a fejembe. Zokogva borultam a sírra és hagytam, hogy a régi emlékek felszakítsák a sebeket, amiket anya halála okozott.