86.fejezet ~ Mi történt?!

Sziasztok! Tegnap volt 8 hónapos a blog aminek nagyon örülök! Főleg a 44 rendszeresnek és a kommenteknek. Köszönöm! Jó olvasást! 

- Bejöhetnek. - mosolygott a doki mire mind beléptünk a szobába. A látványt már megszoktam, a mostani csak attól volt különb, hogy Tori ébren volt. A boldogságtól könnyek szöktek a szemembe és szívem szerint a nyakába ugrottam volna, de nem tudtam mit érez. Ha haragszik ellök magától, aminek nagyobb az esélye minthogy visszaöleljen. Barna haja a vállára omlott, arca üde volt. Ennyi alvástól.. Gyönyörű zöld szemeit azonnal ránk emelte. Tekintetük összegabalyodott én pedig remegni kezdtem amikor halvány mosolyt láttam a szája szélében. A többiekre pillantottam, akik mosolyogva sétáltak az ágy felé. Nem szóltak semmit, gondolom próbálták összeszedni a gondolataikat, ahogy én is. Erőt vettem magamon és legyőzve a félelmemet megszólaltam. 

- Szia. - mosolyogtam rá és kíváncsian figyeltem, hogy reagál majd. 

~ Tori szemszöge ~

- Ismerlek?! - kérdeztem vékony hangon és érdeklődve a csíkos pólós fiúra néztem. A sok körülöttem ülő idegen döbbenten meredt rám. Az orvosom nem mondott semmit csak azt, hogy vendégeim vannak. Nem mondtam neki, hogy nem ismerem őket, nem akartam bunkó lenni. Esküszöm soha nem láttam még őket. A fiú arca eltorzult, szemei megteltek könnyel. Nem értettem miért sír. 

- Nem tudod ki ő? - kérdezte egy szőke srác a másik oldalamról. 

- Kéne? - kérdeztem vissza kínosan. A körülöttem lévők kétségbeesetten kapkodták a tekintetüket. Már kezdtem én is összezavarodni. 

- Mi folyik itt?? - ordította a csíkos pólós fiú és nekiesett az orvosomnak. - Azt mondta a kóma után nem lesz semmi baja! Mi történt? Miért nem tudja ki vagyok?? - kiabált miközben a doki kabátját ráncigálta. Döbbenten néztem a jelenetet míg egy negyvenes pasi fel nem állt a székről. 

- Louis engedd el! - fogta le a srác karját és kicsit arrébb rángatta. Eközben a maradék 5 idegen srác engem bámult. 

- Tori most viccen kívül.. - kezdett bele a göndör hajú. Kicsit idegesnek tűnt. 

- Ki az a Tori? - vágtam közbe mire a fiúk elképedve néztek rám. 

- Jesszus. - temette el az arcát a fekete hajú, aki a falnak dőlt. 

- Te vagy Tori. - mondta a fülbevalós fiú mire a többiek bólintottak. Aha, és ezt most el kéne hinnem? Azt se tudom kik ezek. Az idősebb pasi és a csikós pólós ismét leültek az orvos pedig járkálni kezdett. Hirtelen valaki megfogta a kezem mire ijedten elfordultam. A kiabálós fiú volt, az előbb Louis-nak szólították. Nem húztam el a kezem, nem akartam megbántani. Szemei vörösen feldagadtak, könnyei az arcára száradtak. 

- Ne sírj! - fogtam meg a kezét és gyönyörű kék szemeibe néztem. Kezdtem megsajnálni. Ilyen helyes fiú miattam sír. Ez kicsit mégis jó érzés. Nem ismerem, de aggódik értem. 

- Ha tudnád mi folyik körülötted te is sírnál. - mondta a szemeimbe nézve. Nem értettem amit mondd. Miért ne tudnám? Mármint az ember csak tudja mi van a életével. 

- Kisasszony! - hallottam az orvos hangját mire felé fordultam. - Nem emlékszik senkire? - mutatott körbe. Újra az ismeretlenekre néztem majd megráztam a fejem. Ilyen hülye kérdést. A családomra és a barátaimra biztos emlékeznék. - Részleges amnézia. - mondta a doki pár perc csend után mire mindenki rám nézett. 

- Meddig tart? - kérdezte az idősebb férfi. 

- 2 hónapnál nem tovább. - válaszolt az orvos. 

- Na ide figyeljen! - állt fel megint Louis?! - Ez rohadtul nem volt benne a pakliban! Hozza a rohadt gyógyszereit és csináljon valamit. - förmedt a dokira. 

- Elmegyek a papírokért. - mondta végül és kiment a szobából. Körülöttünk megint vágni lehetett a feszültséget. 

- Tori. - ült le az ágy szélére egy barna hajú srác. Tekintetét az enyémbe fúrta. Könnyes barna szemeibe láttam az arcomat. - Biztos emlékszel rám! Gondolkodj erősen. - szorította meg a kezem. Látta értetlen arc kifejezésemet így csak sóhajtott egyet. - Liam vagyok a bátyád. - mondta remegő hangon és a nyakamba borult. Nagyon sajnáltam. Esküszöm nem emlékszem rá és ha tényleg ő a bátyám én pedig nem emlékszem rá akkor velem van a baj. Szorosan öleltem vissza. Valahogy éreztem, hogy igazat mondd. De ha ő nem hazudik akkor a többiek se. 
- Hazajön velünk? - kérdezte a szőke. Kezdett kicsit idegesíteni, hogy nélkülem döntenek amikor rólam van szó. 
- Igen. - vágta rá a negyvesen férfi. 
- És ha nem akarok? - csúszott ki a számon. Liam-nek nem tudtam nem hinni, de többiekbe még nehéz bízni. Ők csak kérdőn néztek rám. 
- Tori a családod vagyunk. - nevetett fel kínosan a fekete hajú. 
- Akkor mutatkozzatok be mert lövésem sincs, hogy hívnak titeket. - adtam meg magam. Idegesített, hogy nem tudok semmit senkiről. 
- Bob vagyok az édesapád! - ült le mellém a negyvesen pasi. Ahogy az arcát fürkésztem feltűnt, hogy Liammel hasonlítanak egymásra. Megfogta a kezem és úgy nézett a szemembe. Nem ismerem, de higgyem el, hogy az apám. Megpróbálom. - Kislányom ez a betegség nem tart sokáig! Nemsokára újra emlékezni fogsz ránk. Addig csak arra kérlek, hogy bízz bennünk! - aprót bólintottam. Ha velem nem stimmel valami akkor igyekezni fogok. Bob felálllt és helyére leült a csíkos pólós. 

- Louis vagyok a sze.. - kezdett bele. 
- Túl sok információ! - csapott a fejére Bob. Csak egy laza lendítés volt semmi komoly mire mind felkuncogtunk. Louis lehajtotta a fejét és megtörölte az arcát. Annyira sajnáltam. Előrébb csúsztam az ágyba és megöleltem. 
- Ne üsd meg többet. - mondtam Bob-nak, akit még nem tudok apának szólítani. Ő csak bólintott én pedig megsimogattam párszor Louis hátát. Szorosan visszaölelt ami jól esett. Lassan mindenki bemutatkozott én pedig próbáltam memorizálni a neveket. Liam a bátyám, Bob az apám, Kevin a legjobb barátom, Louis, Niall, Zayn és Harry haverok, anya pedig nincs itt. 

~ 1 óra múlva ~ 

A csodálatos házban járkáltam, amibe állítólag lakom, a fiúk pedig azon nevettek, hogy mennyire tetszik. Hazafelé kicsit megismertük egymást és meséltek arról, hogy én milyen is voltam. Még az amnézia előtt. 

- El ne élvezz amikor meglátod a konyhát. - nevetett Zayn mire beszaladtam az említett helységbe. Csak csodáltam a sok szép bútort amikor bejött a szőke fiú. 

- Hey! A hűtő az enyém! Ne simogasd! - parancsolt rám, de elröhögte magát. 

- Bocsi. - kuncogtam és kivettem egy doboz üdítőt. 

- Gyere a nappaliba. - intett mosolyogva mire én követtem őt. Mögötte sétáltam amikor felfigyeltem valamire. Anyád, de jó segge van. Ahogy Niall elöttem lépkedett volt időm szem ügyre venni formás fenekét. Sajnos túl hamar helyet foglalt a kanapén. 

- Na szóval. - kezdett bele Bob. - 7-en vagyunk szóval minden nap lesz valaki Torival. Addig a többiek elmennek itthonról. - magyarázott miközben egy táblázatot rajzolt egy fehér lapra. - A hétfő Keviné, kedd Liamé, szerda Niallé,csütörtök Zayné, péntek Louisé, szombat Harryé a vasárnap pedig az enyém. - irkált a táblázatba. Közben feltűnt, hogy anyát nem mondták. És itthon se találkoztam vele. Nem mertem rákérdezni. - Egy példa: holnap mindenki elmegy itthonról csak Kevin és Tori maradnak. Elmehetettek ha gondoljátok a lényeg, hogy együtt legyetek és sokat beszélgessetek. Csinálhattok programot is. Kevin mesél magáról stb. Más infót ne mondj! A többit majd megbeszéljük együtt. Ja és Louis mostantól Lexi vendégszobája a tied. - erre a fiúra néztem aki szomorúan bólintott. - Liam mutasd meg a húgodnak az emeletet. aztán aludjatok. - mondta ő is fáradtan mire elindultunk. A fürdőbe megmostam az arcom és elindultam a szobámba. 

- Miért vannak itt a cuccaid? - kérdeztem furcsán Louis-tól, aki kicsit mérgesen dobálta a ruháit. Idegesen rám nézett és letörölte könnyes szemeit. 

- Hosszú. Majd megérted! - motyogta mire én leültem az ágyra. 

- Akarsz róla beszélni? - kérdeztem kedvesen. Nekem nyugodtan elmondhatja mi a baj. 

- Jó lenne, de nem most. Talán majd máskor. - eresztett egy halvány mosoly és kiment a szobából. Jó lenne már ha valaki elmondaná mi a frász folyik körülöttem..