95. fejezet ~ The End

Sziasztok! Hu, nem is tudjátok mennyire szégyellem magam, hogy ennyit késtem. Tényleg sajnálom viszont ehhez a részhez sok idő kellett mert nehezen raktam össze. Lesz még egy epilógus és egy búcsú szöveg, ami valószínüleg csütörtökön fogok hozni. Tudom, hogy az 52 feliratkozóból nem maradtatok sokan mert rengeteget kellett várni, de akik még itt vannak azokat kérem, hogy komizzanak ha tetszett nekik. Jó  olvasást! 

ZENE

 ~ pár hét múlva ~ 

 - El se hiszem! - kulcsolta ujjait az enyémre Louis. Boldogan mosolygott rám miközben hazafelé sétáltunk. Kicsi összehúztam a dzsekim mielőtt megfogtam volna a kezét majd felé fordultam. 

- Én se. – sóhajtottam és próbáltam örömömben nem sírni. Louis látta rajtam, hogy ez az egész kicsit megviselt.

- Leüljünk a parkba? – állt meg hirtelen és szembe fordított magával. Szabad kezével megsimogatta az arcom mire én szó nélkül bólintottam. Hamar odaértünk annak ellenére, hogy nagyon lassan sétáltunk. – Gyere. – húzott le a legközelebbi padra. Leültünk egymással szemben és egy ideig csak szavak nélkül szemeztünk.

- Fázik a fenekem. – törtem meg a csendet mire Louis halkan elnevette magát. Felállt és levette a bőrdzsekijét. Fejével biccentett, hogy én is álljak fel majd miután ez megtörtént az én helyemre terítette a kabátját.

- Ülj rá. – kacsintott mire mindketten leültünk.

- Köszi. – suttogtam kicsit elérzékenyülve és egy puszit nyomtam az arcára. Ismét beállt a csend, de ez egyáltalán nem volt kínos. Inkább nyugtató, hogy ilyen helyzetben is vele lehetek és mindent meg tudunk beszélni. - Nehéz ezt másodjára is megélni. – mondtam ki hirtelen a gondolataim. A gyomrom teljesen összeugrott és  a szívem is hevesebben vert.

- De ez más! – ült közelebb Louis mire elpirultam. Jól esett, de én mégse érzem másnak.

- Szerintem nem. – hajtottam le a fejem, hogy ne keljen a szemébe nézni, de ő finoman felemelte.

- Hidd el nekem, hogy nem ugyanaz! Teszek is érte, hogy ne legyen ugyanaz! Nem akarom, hogy ez emlékeztessen olyanra, ami nem volt jó. Azt szeretném, hogy ez legyen az egyik legjobb és legszebb dolog az életünkben! Mindent úgy csinálok, hogy számunkra az tökéletes legyen és mindent el fogok követni a boldogságunk érdekében! – mondta kicsit hangosan, hogy világos legyen a számomra mégis a fülemben dobogó vértől alig hallottam. Louis arca olyan határozott volt, de gyengéden beszélt hozzám. A végére elhalkult és megenyhült. Könnyeim lassan kezdtek folyni az arcomon mire Louis magához ölelt. – Szeretlek! – búgta a fülembe és arcát a nyakamba fúrta miközben én összekönnyeztem a pólóját. Mostanában sokkal érzékenyebb vagyok, főleg Louis-val kapcsolatban. – Ne sírj kérlek mert én nagyon boldog vagyok! – engedett el, hogy a szemeimbe tudjon nézni. – Te is legyél az! – simogatta meg az arcom. Bólintottam és letöröltem a könnyeim.

- Kiváncsi vagyok mit szólnak a srácok. – nevettem fel halkan pár perc csend után. Muszáj volt másra gondolnom, de nem tudtam ezért csak a pozitív oldalát kerestem.

~ 1 óra múlva ~

Mielőtt benyitottunk volna a házba Louis-val összemosolyogtunk majd egyszerre nyomtuk le a kilincset. Próbáltunk csendben bemenni és levenni a cuccainkat. Amint kiléptem a cipőmből Louis belerúgott a kisszekrénybe. Hál istennek a srácok nem jöttek ki szóval mi mentünk beljebb.

- Hogy mondjuk el? – kérdeztem halkan mielőtt beértünk volna a nappaliba.

- Fogom a kezed. – mondta Lou és így is tett. Besétáltunk a nappaliba ahol a többiek terültek el a kanapén.

- Öhm srácok. – kezdtem kicsit idegesen. Na jó, nagyon az voltam. Egy percre teljesen összeszedtem magam, de amikor a többiek egyszerre fordultak felénk minden kiszállt a fejemből.

– Terhes vagyok! – mondtuk Louis-val egyszerre mire a srácok lefagyva néztek inkább Lou-ra mint rám. Igazából ez elég vicces szitu volt mégse nevetett senki.

- Oké én mondjuk Torira fogadtam nem Louis-ra, de tessék itt a pénz. – sóhajtott Perrie és Dani kezébe nyomott egy kis pénzt. Most már mindenkiből kitört a nevetés.

- Nagynéni leszek! – pattant fel Dani és már szaladt is hozzám, hogy megöleljen.

- Mi volt ez? – böktem a tenyerében lévő pénzre.

- Fogadásnak hívják. – kacsintott Perrie mire egy percre megvilágosodtam. A srácok egyesével jöttek gratulálni majd fogadni kezdtek, hogy lány lesz-e vagy fiú.

- Érzem, hogy lány lesz. – jött oda hozzám Harry és a hasamat kezdte simogatni. – Sok pénzt hozol te még nekem! – eresztette egy sátáni kacajt mire mindenki felnevetett. Lassan megemésztettük az új hírt és mindenki elfoglalta magát. Bementem a konyhába és a hűtőben kezdtem turkálni miközben végig gondolkoztam.

- Szóval bővül a család. – sétált be Niall mire kiszálltam a hűtőből és az asztalhoz ültem. Nem volt más a konyhában csak mi ketten így elég nehéz volt kibírni ezt a szitut. Niall leült velem szembe és az arcomat kezdte fürkészni.

- Igen. – sóhajtottam halkan, hogy megtörjem a csendet. Niall beharapta alsó ajkát és többször bólintott egymás után.  Szemei csillogni kezdtek, féltem, hogy sírni fog.

- Gratulálok! – préselte ki magából ezt az egy szót, de még mindig inkább fájdalmat láttam az arcán mintsem boldogságot. Rosszul éreztem magam mert tudtam, hogy nem könnyű neki.

- Niall én.. – kezdtem zavartan, de közbevágott.

- Hagyjuk. – tolta ki a székét és felállt. – Túlélem! – tette hozzá és megfogott egy almát majd vissza se nézve kiment a konyhából egyenesen fel az emeletre. Fejemet a hideg pultra döntöttem és lecsuktam a szemeim. Nem tudom ezt, hogy kéne megoldani. Talán ha azon az estén gondolkodom akkor most egy gonddal kevesebb lenne. De mindegy mert már megtörtént. Talán jobb lesz ha Louis-val minél hamarabb elköltözünk az ő házába. Akkor kevesebbet látnám Niallt és ez neki is csak segítene.

- Hé! Álmos vagy? – hallottam a bátyám aranyos hangját mire felemeltem a fejem.

- Csak egy kicsit. – füllentettem mire ő felpattant elém a pultra.

- Elég rosszul hazudsz. – kacsintott rám mire kínomban kicsit elnevettem magam. Zavaromban arcomat elöntötte a pír így fejemet Liam ölébe döntöttem.

- Akarsz róla beszélni? – kérdezte mikor felnéztem rá.

- Nem, inkább elmegyek aludni. – álltam fel és szorosan megöleltem.

- Oké. – motyogta Liam és hosszú karjait körém fonta. Mélyen beszívtam az illatát és arcom a nyakába temettem. – Szeretném ha tudnád, hogy nagyon örülök a kicsinek! Mindennél jobban!  - mondta halkan a vállam felett mire én csak bólintottam. – Szeretlek! – nyomott puszit az arcomra.

- Én is téged! – mondtam és halkan nevetve meghúztam borostás arcát majd elindultam az emeletre, hogy eltegyem magam holnapra.

~ 9 hónap múlva ~

- Drágám a srácok már itt toporognak, siess kérlek! – kiabált Louis mire még  egy babaruhát összehajtogattam és kimentem az előszobába.

- Nem hiszem el, hogy minden rózsazsín. – röhögött kínjában Kevin. Igen, kislányt várok. Louis-on és Harryn kívül mindenki elvesztette a fogadást mert fiút szerettek volna.

- Kevin szerintem megy a szemedhez a rózsaszín szóval nem értem miért nyavalyogsz. – forgatta a szemeit Zayn mire mindannyian elnevettük magunkat.

- Niall nem jön? – kérdeztem zavartan.

- Tori elfelejtetted, hogy visszament egy időre a családjához? – kócolta össze a hajam Liam. Pár másodpercig furcsán néztem a bátyámra majd leesett.

- Tényleg. – nyögtem ki halkan majd felvettem a kabátom. Kevin munkát keres, a csajok pedig vásárolnak ezért csak Louis-val, Zaynnel, Liammel és Harryvel mentem a vidámparkba. Séta közben teljesen elkalandoztam. Csak Niallre tudtam gondolni. Hülyén éreztem magam, hogy miattam ment el egy kis időre, hogy addig se keljen elviselnie engem. Nélküle belül üresnek éreztem magam. Próbáltam kiverni Őt a fejemből és azt traktáltam magamba, hogy Louis-val vagyok együtt nem Niallel. Hiányzott a szőke haja, az ölelése, a nevetése, mindene.

- Szívem minden oké? – súgott a fülembe Louis.

- Telefonálnom kell. – torpantam meg és előkaptam a mobilom. – Menjetek csak majd utolérlek titeket. – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Baj van? – kérdezte komolyabban Lou és ő is megállt velem.

- Nem. – vágtam rá egyből. – Csak felszeretném hívni egy barátnőm. Tegnap beszéltünk és jó lenne vele találkozni. – füllentettem.

- Tori a 9. hónapban vagy, nem szeretném, hogy bárhova menj nélkülem. Nem tudjuk mikor kell menni a kórházba, nem akarlak egyedül hagyni. – lépett közelebb. Meghatódtam azon, hogy mennyire aggódik.

- Utánatok megyek ígérem. Nem lesz semmi baj. – nyugtattam mire sóhajtott egyet.

- Oké, de miért nem lehet útközben? – ráncolta a szemöldökét. Nem akartam megint hazudni valamit mert abból sose jövök ki.

- Mert egy picit szeretnék egyedül lenni. – sóhajtottam és ez részben igaz volt.

- Jól van. – forgatta meg a szemeit majd nyomott egy puszit és elindult. Közben beérte a srácokat, akik észre se vették, hogy mi megálltunk. Elővettem a telefonom és már kerestem is Niallt a névjegyzékben, amikor Louis többször is hátra pillantott, de én csak halvány mosolyt küldtem felé, hogy megnyugtassam. Hiába hívtam Niallt, többször is kinyomott végül írtam neki egy sms-t.

Niall a kurva életbe vedd már fel! >.<

Amint elküldtem az sms-t már hívtam is. Felvette.

- Szia. – mondta halkan.

- Na végre. – köszöntem én is. – Miért nyomtál ki? – kérdeztem zavartan.

- Tori nem veszed észre, hogy próbállak kiverni a fejemből? – emelte meg a hangját.

- Én is téged az enyémből! – vágtam vissza mérgesen.

- Örülök neki. – mondta gúnyosan.

- De nem tudlak. – tettem hozzá halkan és ez volt az igazság. Niall percek múlva se szólalt meg. – Mikor jössz haza?

- Nem tudok veled egy levegőt szívni. – mondta fagyosan mire szemeim megteltek könnyel. Ennyire utálna?

- Miért csinálod ezt? – kérdeztem halkan.

- Mert hagytad, hogy beléd szeressek. Aztán azt vártad, hogy úgy tegyek mintha semmi sem történt volna. Nem tudom ezt tenni. Mert hiányzol és szeretlek! – a végére teljesen elhalkult.

- Gyere haza!

- Fáj azt látni, hogy boldog vagy Louis-val. Fáj látni, hogy megöleled, megérinted, megcsókolod.. Fáj, hogy vele törődsz és nem velem. – hadart idegesen. – Nem mehetek így haza.

- Miattam nem teheted ezt a srácokkal.

- Haza fogok menni, de nem most.

- Kérlek. – mondtam halkan és felfele pislogtam, hogy ne kezdjek el sírni.

- 9 hónapig bírtam. Minden nap láttalak titeket és tudtam, hogy nem állhatok közétek. Ott volt Louis.

- De barátok vagytok, nem teheted ezt vele. – ráztam a fejem. Nem akartam elmondani, hogy nekem is nehéz volt az a 9 hónap.

- Hagyjuk. – sóhajtott Niall.

- Hiányzol!

- Te is nekem. De mindkettőnknek jobb lesz ha elfelejtjük a másikat. Telefonáljatok ha elköltöztetek Louis házába. Nem akarom tönkretenni a kapcsolatotokat azok után amiken átmentünk. Jó legyél. Szia. – motyogta.

- Niall kérlek.. – kezdtem, de nem tudtam befejezni mert bontotta a vonalat. A telefont a zsebembe csúsztattam és elindultam a srácok után. Semmi értelme nem volt ennek a beszélgetésnek mert nem tudtam rávenni, hogy hazajöjjön. Legalább hallottam a hangját. Ez is valami. Próbáltam kiüríteni a fejem miközben megállított pár rajongó. Kérdezgették, hogy hogy vagyok és kérdetek aláírást meg fotót. Gyorsan lerendeztem őket majd végre a vidámparkba értem. Könnyen megtaláltam a srácokat ugyanis őket is körbevették a lányok. Hamar Louis mellé kerültem.

- Bocsi, de mennénk majd legközelebb csinálunk képet oké csajszi? Addig itt egy aláírás. – magyarázott nekem mire kezemmel körbefontam a derekát. – Bocsi, de barátnőm van. – mondta még mindig dedikálva egy másik képet.

- Hey bébi. – fordítottam magam felé a fejét mire mosolyogva ölelt meg.

- Na végre. – búgta a fülembe. A rajongók lassan elszéledtek mi pedig újra öten maradtunk.

- Húúúúúú na mire ülünk fel? – vigyorgott Harry.

- Hullámvasúúúúút! – ugrándozott Liam. Tudom, hogy ilyenkor csak szórakoznak, de néha nem vagyok biztos abban, hogy nagykorúak.

- Dinka. Tori vemhes. – lökte meg Liam fejét Zayn.

- Nem vemhes hanem terhes! – röhögött Louis mire én is elnevettem magam.

- Ugyanaz. – legyintett Zayn.

- De attól még Tori is felülhet a hullámvasútra. Hányózacskót mindenhol osztogatnak. – rántott vállat a fürtös.

- Menjünk és lőjünk magunknak valami plüsst annál a standnál. – mutattam kicsit arrébb mire a srácok bólintottak. Kifizették a pisztolyokat én pedig félreálltam, hogy a nyeremény majd az enyém legyen mert úgyis nekem adják a kicsi miatt. Nem telt el pár perc amikor arra eszméltem fel, hogy Louis sikítozik. – Mi történt?

- Hát Harry és Zayn kicsit összekaptak egy puskán és seggbe lőtték Lout. – tájékoztatott a bátyám mire felnevettem.

~ pár óra múlva ~

Tekintetemmel Lout kerestem a tömegben mert hirtelen éles fájdalmat éreztem a hasamba. Azt mondta vattacukorért megy és addig itt maradtam a srácokkal, de őket is szem elől tévesztettem.

- Srácok? – kiáltottam el magam, mire Harryt pillantottam meg.

- Minden oké? – kérdezte aggodó tekntettel mire megráztam a fejem belekapaszkodtam a vállába. Egy hang sem jött ki a torkomon. – Basszus. – kapcsolt Harry és előkapta a telefonját. – Louis, gyertek a hullámvasút mellé! Tori nem érzi jól magát. – hadart a telefonba majd letette. Másodpercek múlva a srácok mellettem termettek.

ZENE

~ Louis szemszöge ~ 

- Jön a baba? – dermedt meg egy pillanatra Zayn.

- Nem. Egy dinnye. Szerinted? – horkantam fel idegesen. – Semmi baj édes! Hívok egy taxit. – öleltem át és próbáltam nyugodtnak tűnni pedig belül nagyon ideges voltam. Talán percek kérdése és megszületik a kislányom. Pár perc múlva már az út szélén álltunk, ahova egy taxi is begurult.

- Én Torival megyek, a kórházban találkozunk! – mondtam és besegítettem Őt. Elhadartam a címet a taxisnak majd megszorítottam Tori kezét és magamhoz húztam. Homloka verejtékes volt, mellkasa szaporán emelkedett és néha lehunyta a szemét. – Minden rendben lesz! – nyomtam puszit a fejére mire ő felszisszent és a hasához kapta a kezeit.

- Belehúzna? Nem akarok egy taxiba szülni! – rivallt rá a sofőrre.

- Azt én se akarom. – tette hozzá halkan a taxis mire Tori megforgatta a szemeit és visszadőlt a mellkasomra.

~ fél óra múlva ~

Torit pár perce vitték el és lassan én is bemehetek. A srácokkal vártam a folyosón és belülről már kezdett őrölni ez a tehetetlenség. Liam, Bob és Zayn csak ültek és maguk elé meredtek míg én,  Kevin és Harry csak mászkáltunk összevissza. Csak Niall hiányzott, aki még mindig Mullingar-ben van. Oké, értem, hogy Torival nincsenek olyan jóba, de már mindenki túl van rajta csak ők nem.

- Lemaradtam valamiről?  - szaladt hozzánk Niall majd lihegve a térdére támaszkodott. Értetlenül néztem rá, hogy-hogy kerül ide ilyen hamar az emlegetett szamár. Persze örültem neki ezért a srácokkal együtt én is megöleltem. 

- Tori bent van. Valószínű engem is mindjárt behívnak. – hadartam neki idegesen mire megszorította a vállam és erőltetett egy bíztató mosolyt az arcára.

- Hogy kerülsz ide? – kérdezte boldogan Zayn.

- Hát nem volt nehéz kimatekozni, hogy Tori mikorra kerül kórházba ezért már tegnap késő délután elindultam otthonról. A közös házból jövök ahova ledobtam a cuccaim és mivel nem voltatok otthon gondoltam már idő van ezért ide siettem. - darálta ő is.

- Louis!! – kiabált Tori mire azonnal megfordultam, hogy bemenjek.

- Kérlek mondd neki, hogy itt vagyok. – fogta meg a karom Niall mire bólintottam és bementem. Amint beléptem egy nővér a kezembe nyomta azt a kék ruhát, amibe bele kellett bújnom. Torihoz siettem, aki az ágyon feküdt és elég idegesnek tűnt. Megszorítottam a kezét és nyomtam egy puszit az arcára majd leültem az ágya mellé. Nem akartam felzaklatni ezért nem mondtam neki, hogy Niall a váróban van.

- Nem lesz semmi baj! Itt vagyok! – szorítottam meg a jobb kezét mire ő erőltetett egy mosolyt az arcára.

~ fél óra múlva ~

- A kislányuk. – jött felénk a nővér és remegő kezembe adta a kicsit míg az orvos Torit vizsgálta. Örömömbe legördült egy könnycsepp, amit még ezer követett. El se hittem, hogy a saját lányomat fogom a kezembe. Kicsit sírt még aztán elhallgatott. Kevés barna haja és gyönyörű zöld szeme volt. Pár másodpercig kíváncsian nézett rám majd lehunyta a szemeit. Ezt a pillanatot sosem fogom elfelejteni. Lágy puszit nyomtam pici arcára majd Tori felé fordultam. Halványan mosolygott majd lehunyta a szemeit. Hirtelen a Tori mellett lévő gépen szaggatott vonalak helyett egy zöld egyenes futott át a képernyőn.

- Lisa! Vidd ki az apukát és a kisbabát! – kapkodott az orvos. – Kristen hozd a defibrillátort! – szólt egy másik nővérnek mire Lisa kikapta a kezemből a kislányunkat.

- Mi történik? – kérdeztem értetlenül.

- Leállt a szíve. Kérem menjen ki! – mondta a doki miközben összekapcsolta a gépet. Először fel se fogtam mit mondd aztán leesett minden. Szemeimből patakként folyt a könny és Tori mellé roskadtam. A szívem a torkomban dobogott és simogattam az arcát miközben ő meg se mozdult. Arca sápadt volt és mellkasa nem emelkedett.

- Ne csináld ezt, nem hagyhatsz itt minket! - motyogtam halkan. Belül szétvetett a fájdalom. Minden olyan jól ment. – Nem halhatsz meg! – szorítottam meg a kezét.

- Uram! Azonnal menjen ki! Újra kell élesztenünk! – förmedt rám az orvos mire két nővér megfogta a karom és elhúztak az ágytól. Nem hagyhattam itt ezért ellenkeztem viszont hirtelen elgyengültem és ki tudtak vinni a szobából. Hangosan zokogva csaptam ki az ajtót és egyből a falnak dőltem. A srácok hozzám szaladtak és kérdésekkel bombáztak, de a fülembe dobogó vérttől semmit nem hallottam. Mellkasom zavarodottan emelkedett, a sírástól levegőt se tudtam venni. Mérgembe párszor a falba ütöttem, de a srácok gyengéden lefogtak és megfordítottak, hogy lássák az arcom.

- Louis nyugodj meg! – szorított meg Bob. Szemeimet lehunyva ráztam a fejem és próbáltam normálisan levegőt venni.

- Mi a baj? Mi történt? – kérdezgettek a srácok, de egy hang nem jött ki a torkomon. Féltem, hogy nem tudják megmenteni. Nem akarom elengedni és nem akarom, hogy a lányom anya nélkül nőjön fel.

- Louis szólalj már meg! – emelte fel a fejem Kevin amikor a szobából erős fény szűrődött ki majd 2 nővér szaladt be.

- Nem bírom! – temettem el az arcom és hangosan sírni kezdtem. A srácok csak értetlenül néztek rám. – Újra kell éleszteni. – motyogtam mire mindenki döbbenten meredt rám.

- Úristen! – fogta a fejét Liam és a falhoz dőlve a földig csúszott. Lábait felhúzta majd azokat átölelve a térdeire hajtotta a fejét. Válla rázkódott, sírt ahogy  mindenki más. A többiek leültek a székekre és magukat nyugtatták. Mindenki ki volt borulva, de legjobban Bob, aki ugyan nem mutatta, de láttam rajta, hogy belül teljesen összetört.

~ negyed óra múlva ~

Azt hittem megörülök a tehetetlenségtől és ahogy láttam ezzel a többiek is így vannak. Járkáltam összevissza mire kijött az orvos. Lerohantuk szegényt, de ő kérte, hogy menjünk ki az aurájából. Hogy őszinte legyek ez volt az utolsó dolog, ami abban a pillanatban érdekelt.

- Hogy van a kislányom? – kérdezte Bob remegő hangon, kisírt szemekkel mire a doki csak sóhajtott. 

      - Sajnálom, de nem tudtuk megmenteni. –közölte az orvos halkan..